Minap megosztottam egy posztot a Facebook oldalamon, ami nagyon nagy tetszést aratott “Nagypapám elárulta…” címmel. Erre a cikkre szeretnék reflektálni.

 

A cikk egy 80-as éveiben járó házaspárról szólt

 

A hatvanadik évfordulójukat ünnepeltük, összegyűlt a család, hogy gratuláljanak a nyolcvanas éveik közepén járó nagy- és dédszülőknek. Még most is, ennyi év után is fogták egymás kezét. Én éppen egy szakítás után voltam és képtelen voltam megérteni, hogyan csinálják. Megkérdeztem és az alábbi választ kaptam:
“Édesanyám remek szakács volt. Egy nap mégis egy csúnyán odaégetett húst tett apám elé. Nem csak úgy kicsit odakozmált, hanem rendesen odaégett ételt. Vártam, hogy mit fog erre apám reagálni, de ő csak lekaparta róla a kormot és szó nélkül megette. Ezután rám nézett és csak annyit kérdezett:

– Milyen napod volt ma?

Ezután édesanyám visszatért a konyhából és bocsánatot kért apámtól, hogy így elrontotta a vacsorát. Sosem felejtem el apám válaszát:

– Szívem, nem volt ezzel semmi baj, szeretem a főztödet.

Később megkérdeztem, miért nem az igazat mondta anyámnak. A vállamra tette a kezét és ezt mondta:
– Édesanyádnak nehéz napja volt a munkahelyén. Hullafáradtan ért haza. Az odaégett ételtől nem éreztem magam igazán rosszul, túl lehet élni. De ha ledorongolom, nagyon rosszul esett volna neki.

Mindannyian hibázunk. De nem szabad a hibákra koncentrálnunk, sokkal inkább arra, hogy segítsük a másikat, akit szeretünk.”

 

Ha ezzel egyetértünk, miért nem tudjuk ez így is csinálni?

 

Az érdekesség az volt, hogy nagyon sok komment érkezett rá, amelyek kivétel nélkül arról szóltak, hogy “Ennek így kellene lennie”. “Ez így helyes. ”

Kérdem én: vajon ha ezt mindenki hasonlóan látja, akkor miért nincs ez így a hétköznapokban? Vagy legalábbis miért nem ez az általános hozzáállás? Mert én nem azt tapasztalom a tanácsadások során. Bár az is igaz, hogy akkor fordulnak hozzám, ha nem tudják ezeket a helyzeteket ilyen békésen rendezni.

Ha jól körbenézünk az ismeretségi körünkben, mindenesetre általában nem ezt tapasztaljuk. Pedig az emberek zöme ezt tartja helyesnek.

Bizony hajlamosak vagyunk a hétköznapok forgatagában, a határidő fogságában és tele a mindennapi teendőkkel megfeledkezni arról, hogy mi a fontos és mi nem az. Sokszor olyanokon vagyunk képesek összekapni és olyan dolgok miatt ítélkezünk a társunk felett, amikbe ha kicsit is belegondolnánk, nyilván mi is úgy gondolnánk, hogy ezen nem érdemes veszekedni.

 

Próba csak két hétig

 

Tudom én, hogy a hétköznapokban sok a feszültség, sok minden okoz frusztráltságot és ezért türelmetlenek vagyunk. De próbáljuk ki legalább két hétig, amikor nagyon mérgesek vagyunk, csak egy percet gondolkozzunk el rajta, hogy tulajdonképpen most mi az, ami igazán zavar bennünket! Megéri, hogy a párunkat megbántsuk azzal, hogy szóvátesszük? Ha éreztek változást ebben a két hétben az otthoni légkörön, akkor tartsátok meg ezt az új szokást!

Érdemes ezen elgondolkodni és kevésbé kritikusnak lenni a társunkkal.

Ha kevés ez a jó tanács, mert már jobban elmérgesedett a kapcsolat közöttetek, akkor keressetek bátran! Sok módszer van a tarsolyomban, amivel javítani tudunk a kommunikációtokon.